Az öröm további örömöket vonz. A boldogság több boldogságot.
A békesség több békét. A hála több hálát. A jóság több jóságot.
A szeretet több szeretetet.
Ez belső munka.
Nem kell mást tenned világod megváltoztatásához, mint hogy megváltoztatod, amit odabent érzel.

Olyan régen éreztem ezt, ami tegnap óta bennem van.
Nyugalom. Hála. Béke. Boldogság.

Tegnap lettem 21 éves. 21 év, ami majdnem egy negyed évszázad.
Telnek az évek, és sokáig nem találtam meg magamat.
Elvesztem 20 évesen egy szempillantás alatt, és úgy éreztem, hogy ennek meg kell szűnnie. Kellett a kiút, kellett a csend, az elzárkózás, a magány. Nem éreztem semmit. Lebegtem az árral, napról napra voltam.
A voltam a megfelelő szó, hisz nem írhatom azt, hogy éltem. Miért is éltem volna? Hiába a bulik, a barátok, minden (...), ha az álarcod alatt nem élsz, hanem vagy. Amikor hiába mosolyogsz másnak az arcába, de legbelül ordítasz.
Ott, ahol érzed az ürességet, ahol körülötted csak sötétet látsz, ott, ahol minden szavad visszhangzik a végtelenben.
Sokszor játszottam el azt az embert, aki sose voltam igazán.
A boldogságom pár óráig tartott, ha sokat voltam társaságban, magányra vágytam, ha magányos voltam, társaságra vágytam.
Az örök körforgás, az örök hullámvasút, aminek a jegye igen drága, mert a lelkemmel fizettem minden újabb és újabb körért, mindaddig míg oda nem adtam az egészet, és omlott össze a fal, a váram, a belsőm és a külsőm.
De.
Tegnap óta egy ismeretlen érzés van bennem, és próbálom megfogalmazni Nektek, és önmagamnak is.
Egy szóban eltudom mondani, mégis több ezer szó egészíti ki.
Hála.
Miért vagyok hálás? Mit értem el 21 évesen, hogy hálát adjak?
Hogy itt vagyok. Egészséges vagyok. Van tető a fejem fölött. Van mit ennem, innom. Van, aki támogat. Van kezem, lábam. Látok. Hallok. Érzek. Tudok járni.
Látom a naplementét, látom a csillagokat minden éjjel.
Élek. Lélegzek.

Kell ennél több? Mi teremtjük meg a saját boldogságunkat. Senki más.
Erre jöttem rá egy év alatt, és hálás vagyok érte.
Hálás vagyok, amiért tegnap közel 100 embernek eszébe jutottam. Rengeteg köszöntést kaptam, rettentően meglepődtem.
Lehet, hogy csak egy értesítés számukra, de nekem sokat jelent.
Miért?
Mert már nem vagyok nekik idegen. Mire gondolok most?
Arra, kedves olvasóm, hogy valószínűleg te sem köszöntesz fel egy számodra idegen, talán még unszimpatikus embert. Elsiklasz felette, amolyan elfér az ismerőseim között dolog. Nekem is van nem egy olyan ismerősöm, akit nem ismerek, és felköszöntött.
Azaz, tudja ki vagyok, talán olvassa a blogom, talán csak a képeim tetszenek neki. Így boldoggá tesz, mert gondolt rám. Ha még csak egy percre is. Boldog vagyok, ha felismernek az utcán és köszönnek. Boldog vagyok, ha követik a mindennapjaim amiket általában megosztok az emberekkel a közösségi felületemen. Boldog vagyok, amikor azt mondják, ő az aki írja a blogot erről a sok szarról, és ő az, aki miatt ma erősebb vagyok. Boldog vagyok, amikor fényképezek, és az én fényképeim kerülnek több száz ember szeme elé, ha még csak egy pillanatra is. Hisz minden fényképen én is benne vagyok, minden soromban is ott vagyok az írás terén.
Mindenhol van belőlem egy kis darab, ami végül engem rak össze, egésszé.
Tudjátok, boldoggá tesz az, amikor rájövök arra, hogy már egy egész vagyok, hiszen megtaláltam az utam.
Nyilván nekem is van olyan napom, amikor azt érzem mi értelme ennek, meg minek folytassam ha ezt csinálja még rajtam kívül jópár ember?
Ilyenkor mindig elbizonytalanodom.
Elbizonytalanodom, amikor nem jön semmi téma, semmi ihlet ami írásra invitálna, ami kihozná belőlem a rengeteg gondolatom és érzésem.
Elbizonytalanodom, amikor úgy érzem, minek fotózzak ha a köreimben egyre több a fotós, saját oldallal a közösségi médiában, több ezer követővel, jobbnál jobb és drágább gépekkel. Én pedig erősen gyűjtöm a pénzem rá, és várok, míg meglesz.
Ezeken a napokon próbálom elterelni ezeket a felesleges aggódalmakat, hiszen hosszú ez az út, amin járok.
Türelem, kitartás és alázat kell. Kell a versenyszellem, az akarat.

Miért?
Mert minden ember másképp írja le a gondolatait, minden ember másképpen éli meg egy-egy tragédiáját.
Mert minden ember másképp fotóz, másképp látja a világot az objektíven keresztül, másban látja meg a szépet.
Ezért soha nem adom fel ezt, és ezért vagyok hálás nap mint nap mindenért, amim van, mert tudom, hogy egy évvel ezelőtt azért imádkoztam, hogy legyen elképzelésem a jövőmről, hogy legyen egy vagy több olyan dolog, munka, hobbi, bármi, amiben sikereket érhetek el, és kiteljesedhetek.
Hálás vagyok, hogy ott tartok, ahol lennem kell. A saját tempómban haladva, a saját bőrömön megtapasztalva.

-Zs