Amikor a dolgok rosszra fordulnak, az erősek tovább mennek.

Vannak családtagok, akikkel még ha nem is beszélünk nap mint nap, de tudjuk egymásról hogy bármikor számíthatunk egymásra. Tudjuk, hogy jól vannak, minden rendben, és hogy élik a saját életüket, teljesítik az álmaikat a saját útjaikon haladva. Ők mindig tudni fogják a szívük mélyén, hogy ott vagyunk, legbelül, és fordítva.
Ilyenek számomra Apuék.
A gyerekkorom nélküle telt, éveken keresztül nem tartottuk a kapcsolatot. Anya mindig azt mondta, ő a rossz, és hogy ha találkoztam is vele havi egyszer, -mivel a bíróság így döntött a válás után- akkor is befolyásol.
Anya elmondása szerint apa tróger, bunkó, felelőtlen és gyerekes ember.
18 éves koromig ezen nőttem fel, a hamis vádak árnyékában. Ha apáról volt szó, állandóan elsírtam magam, annyira fájt. Fájt, hogy nem értettem, fájt hogy mindenki mesélt az ő szüleiről, én pedig ott álltam, és csak hallgattam. Sosem fogom elfelejteni, mikor 12 évesen az IWIW-en érkezett Tőle egy levél, amiben szörnyű hírek fogadtak.
Patrícia.
Apa felőli kis tündér húgom, csupán két év van köztünk. Barna szemek, barna haj, szeplő.
Le sem tagadhatnánk egymást, mint két tojás úgy hasonlítottunk. Életvidám, vadóc, mindig mosolygós kislány. Áldás és boldogság mindenkinek.
Róla volt szó.
Apa arra kért, ne ijedjek meg. Nagyon hosszú levél volt.
Olvastam, és nem fogtam fel.
Patti. Agydaganat. Gyere el velünk Pestre. Kórházban van. Nem tudjuk, meddig láthatjuk még. Szüksége van rád. Szükségünk van rád. Sürgős. Minél előbb. Megyünk érted. Hívlak majd. Apa.
Újra és újra elolvastam az E-mailt, nem fogtam fel, mi történik. Patakokban folytak a könnyeim, és dühös voltam.
Miért? Mi lesz? Mi fog történni? Miért pont ő?
Emlékszem, éjjeleken át csak forgolódtam, Pattin agyalva, és reszketve a holnapoktól.
Reszketve attól a gondolattól, hogy elmegy. Kislányként, világot nem látva, nem élve teljes hosszú életet, akárcsak másik gyerek.
Miért nem velem történik mindez? Miért neki kell szenvednie? Hiszen a húgom. Az én kis ikrem, a kis szeme fénye mindenkinek.

Dudálás. Indulásra kész voltam, szaladtam ki a kapun, ahol Apa várt, tárt karokkal.
Beszálltam a kocsiba, Mami és Edó fogadott.
Sokat beszélgettünk, nagyon sokat. Az út végtelennek tűnt. Megfojtott a félelem.
A kórházhoz érve, halvány emlékekként villannak be a képek.
Bejárat, sárga falak, fehér ajtó.
Egyszemélyes szoba, előttünk ablak, bal oldalt asztal, jobb oldalt ágy.
Az ágyban feküdt a húgom.
Ledöbbentem.
Falfehér, csont és bőr.
A gyönyörű gesztenyebarna szemei csillogtak a nap fényében.
Nem volt sem szempillája, sem szemöldöke, sem haja a rengeteg kemoterápiától.
Láttam rajta a tűszúrásokat, és azt a sok fájdalmat. Az arcán, a testén, a lelkén és a szívén.
De ezek az apróságok nélkül is gyönyörű volt számomra. A leggyönyörűbb lány.
Erőtlen volt, és olyan törékeny.
Tesó. Nővérkém. Hát itt vagy.
Egy világ omlott össze bennem.

Öröm látszódott az arcán, de gyenge volt.
Épphogy megbírta szorítani a kezem, akár egy újszülött.
Sosem felejtem el ezeket a perceket Vele. Végtelennek és mégis végesnek tűnt.

Nem akartam ott hagyni. Nem akartam nélküle hazamenni.
Bennem volt, hogy mi van, ha most láttam utoljára?
Hisz nem csak bennem, mindenki ezekkel a gondolatokkal küzdött, nap mint nap.
Ezek az apró szavak csontig hatolnak egy emberben. Beleremegnek minden újabb telefoncsörrenésbe, görcsbe rándítják a gyomrod egy név hallatán, és ebből táplálkoznak.
A félelemből.

Remény.
Remény van, és mindig is volt.
Fellélegezhettünk. Eltűnt a daganat.
Patti erősödött, és erősödött. Ma már hetente többször edz, és mindig írja:
Szia tesó! Jól érzem ma magam! Tornáztam ma is, és kitesiztem magam dupla tesiórán.
Nő a hajam, van szemöldököm és szempillám!
A szívem pedig virágzik ettől a pár szótól. Körberepít a boldogság, a remény és a hála.
Minden nap köszönetet mondok Érte, hogy van.
Hiába van tőlem messze, a szívemben mindig ott hordom, a legközelebbi ponton magamhoz.
Büszkeség. Áldás.
Ő lett számomra a példakép.
Megmutatta, hogy vissza lehet jönni abból a mélységből, ami majdnem magával ragadta az örökkévalóságba, nélkülünk.
Ahova én menekülni vágytam, oda ő sosem akart kerülni.
Szégyellem magam is érte, hogy ő élni akart és megtette, én pedig gyávaként választani a könnyebbik utat, ami számomra a megváltás volt.

Ő annyira különleges.
Harcosnak hívom, ő mindig azt mondja túlzás.
Sosem túloztam. Csodálatos nő.
Sokan példát vehetnének az én húgomról.
Ő megélte a poklot, és most is itt áll, két lábbal a földön, tele célokkal és álmokkal.
Mindig csodálom, mennyi mindent tesz meg önmagáért.
Motivált. Életvidám.
Próbálgatja a szárnyait, hogy repülhessen. Sikerrel, újra és újra.

Ő betölti azt az Űrt bennem, amit a két másik húgom hagyott.
Lehet, hogy már idősebb, és nem kislány már, de a szeretete annál őszintébb.
Hálás lehetek érte, és mindennek hogy itt van; velem.
Kimondhatatlanul és mérhetetlenül szeretem.
Ha választhatni lehetne, hogy kit kapjunk meg testvérnek, én egymillió közül is Őt választanám.
Mindig itt leszek Neki, és ő is nekem.
Jóban-rosszban, egészségben-betegségben.

Örökké.