Van valami, amit megtanultam. Vannak dolgok, amikből lehet, hogy mégsem sikerül kilábalni, ahogyan azt elhittem. Ez az apró posztom a bukásomról szól.

Írtam nektek a szorongásomról, a mérföldkövemről, amiben arról van szó nagy vonalakban, hogy sikerült leküzdenem azt, ami eddig az életem keserítette.
Emberből vagyok, én is elesem. Újra, és újra.
Fontos tudnotok, hogy ez a blog nem fog mindig a sikereimről szólni, a pozitív gondolataimról, és arról hogy milyen nagyszerű életet élek elsősorban önmagammal, kibékülve, elfogadva. Nem, nincs így. Mindenkinek vannak mélypontjai, mindenki megbotlik néha akadályokba..

Még nem avattalak be titeket a kedvenc szabadidős tevékenységembe, az airsoftba. Egy éve járok egy volt kedves munkatársamhoz (sőt, fényképésze vagyok e téren, erről is mesélek majd). Most hétvégén két naposat rendezett, szerepjátékkal. Silent Hill volt a koncepció, nappal fosztogatások voltak a rendek között, éjszaka pedig előjöttek a szörnyek, köztük én is, mint nővér.

A kiírt forgatókönyv alapján ketten lettünk volna nővérek, de sajnos nem jelent meg a másik csajszi, így magamra maradtam a szerepemmel. Beöltöztem, elmentem a helyemre, ami egy hatalmas épület volt, régen valamikor egy iskolaként működött. Elbújtam, és vártam. Hangra és fényre mozoghattam csak. Szürkület volt már, egyre sötétebb lett. Vicces, mert ami számomra először még fel se tűnt, hogy lámpa nélkül kell lennem, egyedül, romok között. Azt vettem csak észre, hogy nem érzem jól magam, a torkomban dobogott a szívem és görcsben állt a gyomrom. Az izgulásra fogtam, hisz ezt a játékot már annyira vártam, na meg persze engem keresnek, ami azért elég parás egy szintig.

A feladat ki volt adva, rengeteg pénz volt nálam eldugva, az embereknek meg kellett keresniük, lekéselni és kirabolni. Bemerészkedett 4 csapattagom, akik elé kiugrottam üvöltve, aminek hatására ők azonnal kirohantak az épületből, annyira hogy az egyik szegény csávó majdnem falat fejelt. Óriási nevetés volt, gondoltam nem lesz gáz, végig csinálom.
Hirtelen csend lett, távolból hallottam az üvöltéseket a többi szörnyektől, és az ő előlük rohangáló emberektől.
Nevettem, de keserűbben.
Remegtem. Miért? Mi a baj? Most mi történik? Hónapok óta nem éreztem félelmet.
Nem láttam még a kezemet sem, csak az ablakra koncentráltam és a hangokra.
Szédültem, a gondolataim eluralkodtak rajtam. Féltem.
21 éves létemre féltem a sötétben. Az egyedüllétben.
Fények. Hangok. Bejött két szörny társam, (Hálaajóságoségnek) és fellélegeztem. Volt náluk lámpa, beszélgettünk. Az egyik srác nagyon kifáradt, úgy döntött marad velem, mert mondtam hogy félek. Megértett, nem nevetett ki. 20 percig vártunk a sötétben, beszélgetve. Senki nem jött. Amikor hallgattuk a kinti zajokat nagy némasággal, eluralkodott újra rajtam az érzés, de most a szédülés sokkal erősebb volt. Szóltam a társamnak, hogy nem bírom, menjünk, rosszul vagyok. Lefújta a feladatot, és kivitt az épületből.
Nehéz volt, mert közbe rá is vadásztak, csak ő teljesen golyóálló ruházatban volt, én meg egy ingben. Belékapaszkodtam az utasítására, és nehezen, bokrokban bújkálva elvitt az orvosi részlegre a játékon belül, ahol már többen voltak, lámpákkal. Kaptam enni és inni, jobban lettem.

Őszintén, a sírás kerülgetett.

Úgy jöttek oda hozzám, hogy nincs semmi baj, itt vagyunk, amit itt is hálásan megköszönök az érintetteknek.
Számomra ez a pár perc, amit akkor éreztem, óráknak tűnt.
Azt hittem, hogy ez az állapot elmúlott.
Mégsem.
De valami most más mégis. Talán az, hogy már másképp akarom kezelni, másképp próbálom elterelni azt a rosszat, ami akkor körülvesz. Talán az, hogy látom már ebből a kiutat, talán az, hogy tudom, ezen is túl leszek újra, és képes vagyok ez ellen megküzdeni.

-Zs