Egy éve.
Látom, ahogyan a facebook minden nap feldobja az elmúlt évek emlékeit nekem.
Beleborzongtam.
Beleborzongtam, hogy egy év milyen hamar telik el, és hogy 365 nap alatt mennyi minden tud megváltozni.
Tavaly, 2017-ben ebben az időszakomban, október végén kezdtem feladni a harcot önmagam ellen.
Rosszabbnál rosszabb események sorozata tört rám, csapásokként érkeztek az életembe, köztük a legnagyobb tragédia az volt, hogy meghalt a 6 éves német dogom, Alex.
Nála indult el igazán az a visszafordíthatatlan folyamat, ami majdnem a halálba vitt.
Nála éreztem azt, hogy a világom körülöttem összeomlik, és én nem tudok menekülni az omladozó falak alól.

Depresszió.
Nem egy dolog miatt lettem depressziós, hanem több hónapnyi, évnyi felgyülemlett gond és legyőzhetetlen akadály után.
Olyan dolgok után, amiket képtelen voltam megemészteni. Csak félredobtam őket valahol az agyam és a lelkem mélyén egy sarokba, mit sem törődve a következményekkel.
Október 21-e van, vasárnap.
Egy éve éreztem azt, hogy elindultam a lejtőn.
Egy éve éreztem azt, hogy nincs tovább.
Voltak kisebb előjelei az összeroppanásomnak, de tudatosan sosem fogtam fel, hogy gond van.
Meg akartam halni.

Kezdtem elveszíteni a kontrollt az érzéseim és a tetteim felett.
Volt, hogy csak úgy eltűntem mindenki elől órákra, szó nélkül.
Álomszerűen villannak be a képek az emlékeimről, és rettentően nehéz visszaemlékezni. Van, hogy nem emlékszem, máskor pedig egyik pillanatról a másikra beugrik, és látom önmagam, egyedül.
Emlékszem, amikor egy évvel ezelőtt,
tegnap meghalt a kutyám.
Száguldottunk be vele a kórházba, és mire utolértük anyáékat, késő volt. Az állatkórház parkolójában zokogtam, üvöltve.
Nem akartam elfogadni, nem akartam elhinni.
Csak öleltem, melegítettem teljes szívemmel, mozdulatlan hatalmas testét és azt kívántam, hogy bárcsak lehetnék egy mesében, hogy újra feléledjen a könnyeimtől, és a hangomtól.
Hogy csóválja a farkát, és arcon nyaljon, hogy tudja; itt vagyok és nincs semmi baj.
De nem jött vissza, és rájöttem, hogy ez a valóság.

Elment. 2017.10.20. 17:40

Ezzel indult el a lavina.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Ez volt az a pont, amikor leléptem otthonról.
Eltűntem, egy olyan személyhez, akinek nem kellett magyarázkodnom semmit sem, mert ismert évek óta, és szavak nélkül is megértett.
Akkoriban csak ő nem tűnt idegennek.
Otthon. Otthon, ahol mindenki idegenné vált.
Persze, hogy azok voltak.
Azt a személyt régóta ismertem, őket nem.
Honnét tudhatták, hogy ez nekem mennyire fáj?
Hogyan érthették volna meg azt, amit nem lehet mondatokba szőni?
Senki nem értette a lépéseim, mit miért tettem. Én sem, pedig a szívem legmélyén tudtam, hogy ez a helyes.

Volt, hogy nem ettem, nem figyeltem magamra, aminek hatására 11 kilót fogytam.
Csak eljártam dolgozni, túléltem valahogy 8 órát olyan emberek társaságában, akiket gyűlöltem teljes szívemből, mert képtelen voltam őket befogadni, ahogyan ők is engem.
Talán a hatalmas korkülönbség, talán az, hogy teljesen más világot láttam, mint ők.
Sosem fogom megtudni.
Akkoriban az a 8 óra nekem 24 órás küzdelmet jelentett, nem elég hogy idegenekkel, de még önmagammal is.
Nem beszéltem, nem szóltam senkihez, csak ritkán.
A gondolataim olykor elhatalmasodtak felettem, máskor pedig hatalmas üresség és csend üvöltözött a fejemben segítségért. Néma üvöltés.
Nem tudom, melyik volt fojtogatóbb, de fulladoztam.
Fulladoztam az élettől, a barátaimnak nevezett akárkiktől akik képtelen voltak hinni nekem, a kapcsolatomtól és a családomtól.
Mindenkitől távolodtam el, és nem találtam a helyem.
Úgy éreztem, egyedül maradtam.

Szorongás.
Szorongtam, ha találkoznom kellett valakivel.
Szorongtam, ha az emberek közé kellett mennem,
szorongtam a buszra szállástól, attól ahogyan beszéltem, szorongtam minden lépésemtől, mert azt hittem; figyelnek és nevetnek rajtam.
Szorongtam a munkahelyemen, szorongtam otthon.
Szorongtam a testemben és a gondolataimban.
Menekülni akartam, de nem tudtam hova, hisz nem volt kihez.

Öngyilkosság.
Az egyetlen kiutam.
Ha már nincs hova menekülni, miért ne menekülhetnék el oda, ahova egyszer mindenki kerül? Miért nem lehetnék ott, ahol végre nem szorongok, ahol nem sírok és ahol örök kék ég van felettem?
Miért lenne bárkinek is szüksége egy ilyen emberre, amilyenné váltam pár hét alatt?
Mindenkinek könnyebb lenne nélkülem, és nem lenne miért aggódniuk, hogy éppen hol és kivel vagyok.
Egyszerűnek tűnik, mégis nehéz.
Nem látok magam mellett senkit, aki ebből kitudna húzni.
Miért kerültem ide? Mi történik velem? Ennyi az életem célja?
Ennyi az, ami adatott nekem, itt a Földön?
Mit tegyek?

Egy éve is elhagyott a családom.
Miért mennek el?

Családnak nevezhető-e az, hogy amikor te mentálisan feladod a harcot, pszichiáterhez jársz kezelésre, és hónapokig tömnek mindenféle hangulatjavító és nyugtató félékkel illetve táppénzen vagy, ők csak legyintenek, és azt mondják ez hiszti és hülyeség?
Hogy a pánikrohamaim megvannak játszva, hogy munkakerülő vagyok, és még sorolhatnám.

Családnak nevezhető-e az, amikor egész éjjel a sürgősségin dekkolsz, hatalmas fájdalmakkal a hasad körül, majd reggel jönnek az eredménnyel, ami elvileg veseelégtelenség; és ők még egy telefont sem emelnek rád, de tudják hogy a kórházban fekszel?
Családnak nevezhető-e az, amikor te sírsz a kórteremben, mert nem tudod mi történik, hogy most mi lesz veled, és lepörög előtted az életed; hiszen veseelégtelenséged van,
-Meghalsz? Ennyi volt?-
És ők sehol sem vannak?
Kérdem én, családnak nevezhető?

Szerintem sem.

Három lány született, mégis két lány maradt.
A nagyobb sosem illett oda, hiszen ő volt a fekete bárány.Ő volt az, aki mindig kilógott a sorból, és ő az, akit tavaly és most is ellöktek és löknek.

2017. Orvosi rendelő.
Kaphatnék kevesebb fájdalmat némi levegővel?
Voltam sürgősségin, hősiesen túltettem magam a vérvételen is, 2 óra várakozás után azt mondták, nincsen semmi bajom.
Szúr napok óta, mindig máshol. Nincs levegőm.
Most épp a háziorvosnál vagyok, mert tudom, hogy ez nem játék, és ijesztő.
Ülnek a mellkasomon.
Fáj nagyon.
Annyi gondolat jár a fejemben.
Mehetnék külföldre dolgozni, szezonmunkára, de "beteg" vagyok.
Anyáék elköltöztek otthonról. Máshol laknak, a húgaim teljesen kikészültek, pénteken 10 percre láthattam őket.
10. Nem túlzok, annyi volt. Elvitték őket előlem.
El, az új otthonukba.
Anyának fontosabb ő a családjánál.
Ennyit sem érdemel meg, hogy a nevén szólítsam, vagy használjak rá bármiféle jelzőt is, mert nincs olyan szó, ami leírná, milyen is ő valójában.
Nagyon fáj, összetörtem.
Mama sírt. Sokszor. Fáj a szívem érte.
Nem szeretem ha Mama sír.
Mama azt mondta, hogy megöli.
Széjjelszedte a családunkat, és anya engedte.
Hová tűnt a példaképem? Kiskoromtól fogva felnéztem rá, és hirtelen megváltozott.
Most már rá sem ismerek.
Ki ő?
Hibás nevelőapám is, de ő is. Egy hibához mindig két ember kell.
Össze-vissza írok, vagy csak nekem tűnik úgy?
Káosz van a fejemben, és az orvosi rendelő dugig van emberekkel, akik bámulnak.
Utálok itt ülni.
Olyan pletykák terjednek anyáék által, hogy miattam vannak mások életveszélyesen megfenyegetve, még anya is ezt mondja a hátam mögött.
Elvileg szeret és nagyon hiányzom neki, azt mondja...
Ha ennyire szeretne, nem tartanánk itt.
Egy hatalmas tévedés volt leállni a mostani kapcsolatommal.
Semmit nem ér.
Gyerekes, kihasznál, lehúz az egész családja az összes pénzemmel.
Csalódtam.
Csalódtam a barátaimban is, akik mellette álltak ki, pedig mellettem kellett volna.
Hozzá hasonlítottak.
Ahhoz a féreghez, akiért anya úgy rajong.
De én miért lennék olyan?
Azt írták rólam, hogy pofán kellene verni engem, hogy a nagyvárosban egyedül hagyni az éjjel.
Kezdek rosszul lenni.
Sokan vannak. Érzem, hogy görcsbe áll a gyomrom, és felgyorsul a szívverésem.
Elfogyott a levegő a váróteremben.
Hiányzik Maxi. Reggel fél nyolc óta nem láttam.
Menni akarok,de nem azzal, akivel vagyok.
Bárcsak segítene valaki.