Egy éve felültem egy végtelennek tűnő,
állandóan a mélyben sikló hullámvasútra,
ami tele volt fájdalommal,
félelmekkel és elkeseredettséggel.

Viszont.

Visszatértem.
Visszatértem önmagamhoz, jobban mint valaha.
Hiszek abban, hogy az a törés az életemben erőt adott nekem,
hogy ebben az évben ne essek bele újra, és valóban;
jól vagyok.
Letiltott az édesanyám és a két húgom, de jól vagyok.
Hozzám vágták, hogy nem vagyok jó nővér, de jól vagyok.
Elmondtak mindennek, de jól vagyok.
Nélkülem élnek, mikor egyszer az életem voltak, de jól vagyok.

Mi tart életben?

Mások, de legfőképpen az, hogy visszatértem.
Egy helyi kisboltban dolgozom, egy teljesen új helyen, új emberekkel.
Tanfolyamra fogok járni novembertől, új helyen, új emberekkel, új tanulmányokkal.
Élvezem.
Élvezem, hogy új a környezetem, és tele van befogadással.
Szeretek ott dolgozni. Ebben a kezdő 15 napban rájöttem erre, és nem cserélném el semmiért sem ezt a helyet.
Minden nap megéri ott lenni, hiszen az emberekért vagyunk, és az, hogy ha segítséget kérnek bármilyen kis apróságban is, mi tudunk választ adni, és segíteni.
Mosolyogni.
Amióta ott vagyok, minden nap mosolyogva köszönök a bejövő embereknek.
Miért?
Egyrészt mert tényleg szeretem, másrészt pedig ugyanerre a fogadtatásra öröm visszatérni, újra és újra.

Milyen furcsa.
Egy éve viszolyogtam az emberektől, az idegen dolgoktól, az ismeretlentől.
Egy éve remegtem, ha beszélnem kellett valakivel,
egy éve menekültem a tömeg elől,
most pedig tárt karokkal futok feléjük, mosolyogva.
Szeretek élni.
Erre akkor döbbentem rá úgy igazán, amikor kórházba kerültem, és veseelégtelenséget diagnosztizáltak nálam.
Nagyon megijedtem, és sírva kérdeztem meg másoktól,
-most meg fogok halni?
Úgy éreztem, hogy ez igazságtalan. Nekem nem ez az utam, nem halhatok meg 20 évesen, egy betegségben.
Éreztem, és tudtam hogy nekem nem ez rendeltetett, mégis remegtem.

Szerencsére félrediagnosztizáltak, és (bár saját felelősségemre) de hazajöttem.
Átértékeltem az életem.
Magamhoz öleltem a szeretteim, és bocsánatot kértem.
Meglepődve kérdezték, miért?
Mert tavaly saját döntésből akartam eldobni az életem, most pedig látom mennyit ér ez az egész.
Látom, hogy fontos tudatni azokkal, akik közel állnak hozzánk, hogy szeretjük őket, amíg csak tudjuk.
Látom, mennyit ér egy nap, egészségesen.
Látom, milyen sok dolgunk van itt a Földön, és hogy idő előtt nem mehetünk el.