Így, hogy beköszöntött a szeptember, mindig eszembe jutnak iskolás éveim, mikor még szenvedésnek éltem meg a tanulás mindennapjait, fűszerezve a logaritmusokkal és a fizika rejtelmeivel. Nem is sejtettem, hogy ez nekem egyszer hiányozni fog, hiába hajtottam évekkel ezelőtt az ellenkezőjét.
Nyolcadikos voltam, túl a felvételi vizsgán, amit számomra rémálomként éltem meg, hiszen ha az ember agya leblokkol stressz helyzetben, akkor ott kapufa van. Már túltettem magam a kezdeti szívrohamon, amit lábon hordtam ki, de a második betett, amikor megkaptam a levelet az álmaim iskolájától, ahová felvételt nyertem a rendészeti szakra.
Ú R I S T E N !
Mindig is arról áradoztam mindenkinek, hogy rendőr leszek.

Láttam abban a szakmában a jóságot, a kitartást és a tiszteletet. Soha egyetlen egy pillanatra sem gondoltam róluk semmi rosszat, és erősen a szívemre vettem, amikor találkoztam olyan emberekkel, akik szidták őket. Mindig mindenki elfelejti ilyenkor, hogy ők értünk vannak, és sajnos bizonyos helyzetekben erősen meg van kötve a kezük, ők sem dönthetnek mindenről, ezért fordult ez át egyfajta utálkozásba, ami például velem szembe erős indulatokat vált ki. Felesleges ezen a dolgon vitatkoznia bárkinek is velem, tudni kell az én malmomra hajtom mindig az igazamat, és ez esetben sem lenne másképp.
Tisztelem, becsülöm a munkájukat, és végtelenül büszke vagyok az osztálytársaimra, akikkel a legszorosabb baráti viszonyt ápoljuk, hogy véghez vitték ezt az utat, és ma már minket szolgálnak és védenek.
Köszi Srácok!

Tudjátok milyen érzés az, amikor teljesülnek vágyaitok? Álmaitok? Céljaitok?
Életemben nem vártam még akkor ennyire a szeptembert, mivel hozta magával a változás szelét, ami egy tornádó volt, és teljesen elragadott.
Kiléptem a komfortzónámból, hiszen kollégiumos lettem. 70 km-re voltam kicsi falumtól, idegen nagyvárosban.

Képzeld csak el, hogy egy idegen hely kellős közepén állsz, és csak nézed az embereket, milyen magabiztosan közlekednek, határozottan lépnek egyik lábukról a másikra, és sietnek. Te meg csak állsz, és nem tudod merre, hová, miként. Egy ismerős arc sincs, helyi járatos buszok mindenhol, amik a város különböző pontjaira visznek.
A kezedben a nagy utazótáskád, tele cuccokkal.
Jesszus, és ezekkel kell minden áldott héten megbirkóznod. Buszra fel, utazás, buszról le, helyi járatosra át a zebrán, várni, jön. Ajtó nyílik, feldobod az utazód, felmutatod a bérleted, futsz hátra vagy éppen a legközelebbi ülésre repülsz, mert hát indul a busz. Utazol, számolod a megállókat, hiszen annyi van, és nem jegyezted még meg, hol a fenébe szállj le vasárnap este a legnagyobb sötétségben, egyedül.

5. Öt megálló, az ötödikben leszállni. Ha nem voltam annyira elfoglalva a városi élet nyüzsgésére koncentrálva, felfigyeltem arra, hogy nem voltam sosem egyedül, mint kolis mert hálistennek volt más, aki vasárnap este érkezett 8 után, nem csak én. Szerettem a buszon üldögélve nézelődni. Utazás közben mindig ráeszméltem arra, hogy teljesen magam ura vagyok. Az emberek az utcákon mentek a nagy bőröndjeikkel be a közeli egyetem koleszába, vagy már éppen át a szemben elhelyezkedő kocsmába a haverokkal ünnepélyesen megnyitni az új tanévet.
Nevettek, beszélgettek, élvezték. Élvezték a külön életet, a felelősséget, a majdnem szabadságot.

Ez a legjobb meghatározás a kollégium szóra; szabadság.
Olyan az első napokban, mintha valami táborban lennél, majd egyre megszokottabbá válnak a napok, köszönsz sok kolis társadnak, köszönsz az ismerős buszsofőrödnek, nem reszketsz a félelemtől az ismeretlenben.
Nem számolod a megállókat, csak nézed a városi fényeket, amik újra és újra magával ragadnak, hiszen beleszerettél a városba.

Amikor először találkozol a szobatársaiddal, az a pillanat elég érdekes.
Elsősorban a szüleid beégetnek, ti pedig együtt nevettek ezen. Az első naptól fogva kialakul az a szoros kötelék köztetek. Emlékszem a beköltözésre, hogy kinek melyik ágya lett, melyik szekrény.
Szobakulcsok, takaróhuzatolás, kaja kipakolás, könyvek felpakolása a polcokra. Izgulás az első iskolanapra, hajnalig tartó beszélgetések és ismerkedések.

Másnap reggel együtt rohantok a buszra, az idegen utakon vezető idegen, új iskolába. Egy hangyának érzed magad a hatalmas tömegben.
Beilleszkedsz, élvezed az iskolát, barátságok alakulnak ki, és közös emlékek, amik nem felejtődnek el, ha valaki számára sokat jelentenek. Nekem is például. Minden napod nevetéssel telik, de voltak mélypontok.
Honvágy, veszekedés.

Első évem után átkértem magam a szomszédos szobába, ahol örök barátokra leltem, és őrült lányokra.
Mindent megosztottunk egymással, és öröm volt számomra hozzájuk visszatérni minden vasárnap este.

Ha te vagy az első, általában neked kell segíteni cipekedni a barátnődnek, aki könyörög hogy menj le elé a szakadó esőben, vagy hóban.
Velük táncolsz indokolatlanul a szobán keresztül, és díszítitek fel a szobát karácsonyi villogó égőkkel.
Velük járkálsz el a városba, át a fiúkoleszba, le reggelizni, ebédelni, vacsorázni.
Velük élsz át sok pillanatot, és ha szünet van, hiányoznak.
Velük dobáljátok papuccsal a villanykapcsolót, mert nincs kedvetek felkelni az ágyból és lekapcsolni.
Velük mész le a közeli kisboltba vásárolni, amit természetesen végig vihogtok.
Velük sírsz, velük örülsz, velük akadsz ki.
Velük kiabáltok át a fiúknak a szemben lévő szobákba, és velük telefonálsz órákig.
Velük mész tévézni, kaját melegíteni.
Velük vagy lecseszve, hogy már megint alszotok tanulószobán, vagy éppen túl hangosak vagytok.

Tudjátok mi különleges még a barátságokon kívül?
A koleszos szerelem.

Sosem beszéltem róla, és most sem fogok többet írni pár mondatnál, hiszen az emlékeim róla már igencsak halványak.
Vicces volt, amikor először kaptam rózsát és csokit. Vicces volt, amikor az ablakból ő kiabált át, és vicces volt, mert az egész sosem teljesült be igazán, így plátói maradt. Szomorú vagy sem, azt mindenki döntse el maga.
Fiatalság, bolondság tartja a mondás :)

A kolesztól keresztbe sétálva át a lakótelepen és a parkon az egyetem utcájában találjuk magunkat. Az úton lefelé haladva a karok mellett szemben található a kedvenc színházam, és a városi könyvtár.
A helybeliek ezen a két összekapcsolt remek helyen tudják, hogy a város egyik legjobb kávézója is ott van, az Íródeák Kávé és Teaház. Mindig ide jártunk hideg téli napokon az akkori legjobb fiúbarátommal kikapcsolódni. Kávéztunk, teáztunk és ami még nagyon különlegessé tette ezt a helyet, az az hogy olvashattál a könyvekből, társasozhattatok, puzzlek voltak, és még sorolhatnám.. kell ennél több?

A kedvenc helyünk a jobb oldali sarokban volt mindig :)

Amikor magányra vágytam, akkor sétáltam le mindig az eldugott helyemhez. Kevesen jártak ide, hiszen az utcáról csak bokrokat és egy dombot látni, de emögött több volt, amikor felmentél egy kisebb lépcsőn, ez fogadott; a Szent Miklós-szeg.
Itt mindig kikapcsolódhattam, feltöltődhettem.

Egy részem elveszett, és ott maradt abban a különleges városban.
Van valami, ami megfogott és megtartott.
Rengeteg különleges, gyönyörű helyen voltam, bejárva az egész várost.
Az ismertebb helyek közé tartozik a vár, és a hozzá tartozó Szent Benedek-hegy. Akárhányszor megyek el látogatóba, sosem hagyom ki ezt a kilátást, amit nyújt.

A legvégére kimerészkedve, a sziklákon ülve érzi az ember, hogy él.

Érzed a friss levegőt, élvezed a csendet.
A város tetején üldögélsz.
Minden évszakban gyönyörű.
Ilyenkor értékelem az élet apró örömeit, amik megfizethetetlenek számomra.
Hálát adok amiért olyan sokat kaptam a várostól, és az ottani emberektől, és a legfőbb; otthont.
Akkor vagy otthon, ha boldog vagy, és minden porcikád belerezeg.
Akkor vagy otthon, amikor érzed, hogy te oda tartozol.

-Zs