Mindig arra neveltek, hogy a családom az első.
Nekem ők voltak.
A húgaimmal mindig együtt voltam, néha én fürdettem, vacsoráztattam meg őket, amikor anyu és nevelőapám a szomszédékkal buliztak nálunk.
Mellettük megtanultam félig anya lenni, hisz csecsemő korukban én is pelenkáztam mindkettőt, etettem, itattam őket. Szerettem azokat az időket, olyan aprók és ártatlanok voltak. Sok türelem kellett hozzájuk, hisz ahogy cseperedtek, a nagyobb húgom igazi díva lett, a kisebbik viszont fiúnak készült.

Sosem felejtem el, amikor trambulinoztak, és April kiverte Ariana mozgó fogát. Az ordításra figyeltem fel, és csak nevetni tudtam. April mindig a vagány kis csaj volt, aki a vidámparkban is két körre jött velem a hullámvasúton, Ariana viszont az elsőt is végig sírta. Szorgalmas, tündéri kislány volt, aki állandóan színezett, rajzolt, bogarakat, békákat, gyíkokat gyűjtött az udvaron. Szerette a természetet, az állatokat, és állandóan játszott.

Ariana az ellentéte Aprilnek minden szempontból. Kiskora óta érdekelte a smink, a körömlakkok, a haj, a ruhák. Később a telefon világába csöppent bele, amiért anyáékat kicsit hibáztatom is, mert elkényeztették, így szerepet kapott az életébe később a selfie-zés, az Instagram, a musical.ly, a filterek és videók tömkelege.
Tipikus tizenéves 21. századi kislány lett belőle. A szemeim előtt cseperedtek fel, és elszaladt az idő.
Ma már nem vagyok velük, nem hallgatom a napi hisztit, a veszekedést, nem tudok részt venni az életükben. Magamat hibáztattam hónapokon keresztül, aminek erős hátrányai lettek.

Bárcsak sosem hullott volna széjjel a családom, és az elmém.