Fáj a mellkasom, és nem kapok levegőt.
Előző este a sürgősségin jártam egy erős, nem múló pánikroham miatt. Úgy éreztem, meghalok. Hatalmas volt a fájdalom a mellkasomban, mintha egy kést forgattak volna bennem.
Az orvosok gyorsan fogadtak, EKG-val kezdte egy aranyos hölgy. Nagyon magasak voltak az értékeim, pár helyen a szívem is összezavarodott a kalimpálásban.
Vérvétel.
Ó egek, csak azt ne - mondtam kétségbeesetten az orvosnak, miközben úgy remegett a testem, mint egy kocsonya.
Mitől fél Ön ennyire? Hisz tetovált! - kérdezi meglepetten a nővér.
Bárcsak egyszerű lenne elmagyarázni az orvosnak, hogy tű és tű között bizony van különbség, na meg a használatát követően is, hiszen ezt beléd döfi az ember jó mélyre, nem úgy mint amikor tetoválás közbe kapod őket egyszerre több, apró elviselhető szúrásokkal. Az utóbbi még szép is, ha a művészed tud alkotni.
A vérvételtől amúgy is állandóan a hányinger kerülget, rá fél évre ki is dobtam amiatt a taccsot, és még a karomban is hagyták a branült, véresen.
Kaptam egy nagyon erős nyugtatót, amitől elmúlott a fájdalom és a remegés. Két óra elteltével közölték, hogy nincs baj, hazamehetek viszont ne szedjem tovább a frontint, elvileg nem volt rám és a szervezetemre jó hatással.
Másnap bevittem az orvosi rendelőbe a papírokat, de nagy volt a sor, így leültem és vártam.
Nem szeretek várni. Túl hangosak a gondolataim a fejemben ilyenkor és teljesen kikapcsolódok a valóságból.

-Zs