Vannak időszakok, amikor az ember félre tudja tenni a sok rosszat, ami egykor érte egy ember miatt, mert ezekben a helyzetekben sosem számított a múlt, csak a megadatott napok száma egymással.
Utólag jövünk rá, mindig. Mindig akkor, mikor az idő véges, és vészesen látod fogyni.

Ijesztő, ahogy napról napra jobban közeledik a halál.
Halkan beosonva az ágy alá, miközben a gondolataid üvöltenek. Óvatosan közeledik és lassan, de számodra olyan, mintha rohanna feléd, az ajtót rád rúgva.

Február.
Hónapok teltek el, azóta amióta beszéltünk.
Sosem felejtem el a nyarat, mikor mindig elmentem hozzá, és segítettem.
Segítettem, mert azt éreztem, ez a helyes.
Félresöpörtem a büszkeségem, és a félelmeim; egy új embert kaptam. Olyanok voltunk, mintha sosem lett volna közöttünk semmi feszültség, semmi veszekedés.
Nevettünk, öleléssel köszöntünk és búcsúztunk el, rengeteg időt töltöttünk el egymással, beszélgetve, sírva, segítve egymáson és önmagunkon.
Széjjelhullott a családom, és őt viselte meg a legjobban.
Évek óta az alkoholba fojtja az összes mondatát, és érzelmét.
Sosem mondta hogy mennyire fáj. Sosem gondoltam az összes cselekedete mögé, sosem értettem a mondanivalóját, mert számomra bántó volt. Bárcsak már akkor láthattam volna azt az embert, akit megkaptam pár hónapra.
Mindig azt hangoztattam, hogy mennyire gyűlölöm.
Gyűlöltem, mert gyűlölt. Gyűlöltem az érzést, gyűlöltem mert mindenki mást is gyűlöltem.
Gyerekként nem érthettem, amit ma már megértek; mit miért tett,és mondott.
Minden rossz mellett volt jó, sőt, nagyon is jó, csak ezek elfelejtődtek, mert több volt a negatív, és én is pesszimistaként éltem.
Milyen érzés az, amikor pár év után újra hazatérsz, oda ahol felnőttél?

Egy olyan házba rakod be a lábad, aminek minden szegletét ismered; ahol a falak mesélni tudnának.
Minden ugyanolyan volt, mint amikor elköltöztem, kivéve egy nagy dolgot.
Abban a házban nem voltak már velem együtt 5-en, hanem csak egyetlen egy ember, a nevelőapám.
Most nem az étkezőben ült, hanem feküdt.
Egy fehér, üres szobában, a kórházban.

Megérzések.
Van az a hátsó hang a fejedben, mélyen elrejtve aki szinte üti az agyad minden nap, hogy valami nincs rendben.
Napok óta nyugtalan vagy, és a kutyád is. Rágódsz, agyalsz.
Elmenjek hozzá, meglátogassam otthon? Mi van, ha nincs otthon? Ha nincs, akkor hol?
Ha otthon van, hogy fogad hónapok után? Hogyan fogad, miután már nem vettem fel neki a telefont a rendőrségi ügye után, mondván mert féltem? Féltem tőle, féltem attól hogy mi van, ha nem bírom és összeroppanok, mert közben darabokra hullottam.
Megbocsájt? Elküld?
Szorongás lett úrrá rajtam, minden nappal és minden éjjel.
Nappal nem bírtam koncentrálni az igazán fontos dolgaimra, éjszaka pedig csak forgolódtam, órákig.
Nem is hinnénk, mekkora hatást gyakorolnak ránk a saját gondolataink.
Nappal még elviselhető, de éjjel..
Éjjel fülsüketítő az a csend, miközben te zajként éled meg a fejedben. Recseg, ropog, dörömböl.
Behunyod a szemeid, és látod őt, látod a boldog pillanatokat, majd összegyűlnek a felhők, villámlik és mennydörög; besötétül a kép, és pörögnek előtted a rossz emlékek.
Folyamatosan, szüntelenül újra és újra.
Te pedig nem tudod elmondani, nem tudod kifejezni magad, mit is érzel minden lefekvéskor, mert nincsenek rá szavak, közben annyi mindent mondanál.
Túl sok szó és mondat van a nyelveden, képtelenek kijönni egyszerre, megválogatva pedig értelmüket veszítik. Így mégis hogyan mondanád, hogy fáj?
Fáj.
Három betű, rengeteg mögöttes tartalom. Sosem tudatja az ember egy másik embertársával, mennyire mélyen és erősen fáj, hiszen sok szintje van. Van, amikor eltudod nyomni, és van amikor nem. Van, hogy kiül az arcodra, és van hogy az álarcod jobban bírja. Van aki beszél róla, és van aki némaságba burkolja. Néha értelmes, néha értelmetlen.
Feleslegesnek érezzük hangoztatni a fájdalom súlyát; minek.
Más úgysem érti úgy, mint mi.
Önmagunkban.

Tudtam! Éreztem!- üvöltöttem a telefonba, és törtem ki hangos zokogásban.
Az állapotáról nem tudtak sokat mondani, mindenki más információt közölt velem, de mindegyikben volt valami közös; nagy a baj.
Be kell mennem hozzá a kórházba. Muszáj vagyok. - mondtam anyának, miközben a konyha képe elmosódott a szemeiben. Nem láttam a könnyeimtől.
Nem ez az első eset, hogy kórházba került, hiszen rengetegszer voltak olyan helyzetek, ahol sajnos mentőt kellett hívnunk.
Ijesztő volt, amikor ketten támasztották, és még ijesztőbb, mikor a szíve kihagyta az ütemeket, és nem volt magánál.
Sosem fogom tudni elfelejteni azt az estét, mikor csak ült a székben és pofozgattuk. Emlékszem, a mentősöknek én tolmácsoltam, mivel a családból én beszéltem a legjobban németül, és ő megfogta a kezem.
Évek óta, először. Ott, akkor azt hittem elveszítjük.

Évekkel ezelőtt az intenzíven volt, hasnyálmirigy-gyulladással.
Egyedül anya mehetett be hozzá, naponta jártunk az osztályra látogatni. Nehezen, de túl volt az életveszélyen, és igazi harcossá vált. Akárhányszor rosszul lett, mindig hazajöhetett, vagy éppenséggel jött saját felelősségre.
Nem szeretett soha kiszolgáltatottként lenni a sok ember között, utálta az orvosokat, és mindent ami egészségügy.
Igazán makacs személyiség volt, néha előnyére vált, néha pedig nekünk tette csak nehezebbé a dolgokat.
De most valami más volt és éreztem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű menet a többihez képest.
Elköszöntem anyától, és zokogtam. Órákon át csak sírni tudtam.
Önhibáztatás.
Én hülye barom, miért nem vettem soha fel neki? Miért voltam ennyire önző, miért löktem el miközben szüksége volt rám, hisz senki más nem maradt neki, rajtam kívül?
Amikor időt töltöttünk el együtt, sosem ivott úgy, mint régen. Sőt, sokkal kevesebbet. De most visszaesett.
Erről én tehetek. Sosem bocsájtom ezt meg magamnak, hogy magára hagytam. Ő vajon megbocsájt?
Megfulladni, a saját gondolataink és tetteink óceánjában.

Mindig ilyenkor döbbenek rá, mennyi mindent rontottam el az elmúlt napok, hetek, hónapok és évek során. Mindig ilyenkor jövök rá, hogy milyen kevés időnk is van itt, a földön egymással.

Hogyan gondolhatok erre, miközben semmit sem tudok róla? Miért gondolok mindig a legrosszabb dologra, ami történhet? Pár nap, és biztosan hazajöhet. Minden rendben lesz.

Másnap.
A kórházba beérve, nehezen de kiderítettem melyik osztályon található.
Mindenhol emberek, sérültek, betegek. Fehér hideg falak, csempék, kék ruhás orvosok rohangálnak.
A szeptikus osztályon található.- mondta egy kedves nő, és elnavigált a kórházon keresztül a külön épülethez.
SZEPTIKUS OSZTÁLY - nagy betűkkel volt kiírva, és a látogatási tilalom volt feltüntetve az ajtón. Bementem.
Bézs színű járólap, sárgán festett falak. Az információs pult bal kéz felől volt.
Igen, itt fekszik az úr. Öltözzön be sárga köpenybe, vegyen fel védőmaszkot, és bemehet hozzá egy pár percre.- szólalt meg a nővér.
Reszkettem. Mi vár odabent? Mi történik?

Beléptem a kórterembe. Két ágy, abból csak egy foglalt; ott van.
Meglátott, és felcsillant a tekintete.
Mosolyogva fogadott, és a szívem tört ketté; szakálla nőtt, a kulcscsontjai látszódtak, a karjai vékonyak akárcsak a lábai.
Égszínű szemei rám meredtek, és beszélgetni kezdtünk.
Mesélt arról, mi történt vele, miért van most itt. Érdeklődött felőlem, mi van most velem. és másfél óra beszélgetés után megígértem hogy pár nap múlva jövök.
Így is volt, heteken át. Majdnem minden második nap vele voltam.
Hideg fehér falak, meleg szoba.
Betegek mindenhol, köpenyek, maszkok, emberek.
Vittem neki ásványvizet és multivitamint.
Mindig mesélt arról, mennyire haza szeretne menni, vagy csak legalább rágyújtani, de nem engedték.
Nem volt annyi erő sem a lábában, hogy ő kisétáljon abból a fullasztó kórteremből, amitől mindig kirázott a hideg.
Addig mesélt, amíg tudott beszélni.
A halál járt a falakban, halk léptekkel. Minden ember haldokolt.
Ez az az osztály, ahonnan nagyon kevesen térnek haza, ugye tudod?- írta egy barátnőm, miután érdeklődni kezdtem, mivel is állok szemben.
Kezdtem belátni, hogy lehet nem fog hazajönni már többet. Elfogott a félelem.
Ez nem lehet, miért ne jönne most is haza, ahogyan eddig is? Mindent másképp teszek, ott leszek mellette és soha többé nem hagyom cserbe, mint azon a nyáron. Nagyon bántam. Bűntudatom volt, és próbáltam a reményeimmel enyhíteni.

Volt olyan nap, amikor beléptem a kórterembe, és ő aludt. Csak leültem mellé a székre, és néztem. Perceken át.
Nehezen, de sikerült felébreszteni, bár beszélni már nem tudott, annyira kiszáradt. Cserepes száj, száraz köhögés. Utálta magát és utálta a helyzetet amiben van, láttam a szemeiben. Megitattam, amiből sajnos mindig fuldoklás lett, mert nem tudott már normálisan sem inni, hogy ne nyeljen félre.
Nagyon sok embertől kértem tanácsot, mit is tehetnék érte. Hazahozhattam volna, ha vállalom érte a gyámságot, és ápolom otthon.
Mindent megérdeklődtem, csak a rengeteg munka amivel jár ez az egész, beletelik jobbik esetben 30 munkanapba, ha nem többe.
Készen álltam arra, hogy vigyázzak rá, készen álltam arra hogy mindent félrerakjak, csak hogy ő otthon lehessen, felépüljön és minden helyre álljon, de ha mégse és ha eljönne mégis az az idő, mikor ő menni szeretne, nyugodtan elmenjen az otthona biztonságában, ott ahol éveken át élt velünk.
Ki ne szeretne így meghalni?
Az otthon melegében, emlékeink felhőjében a szeretteink támogatásával, biztonságban, csendben elaludni, örökre.

Szerda.
Bent voltam nála, mutogatott én beszéltem. Almapürét adott a nővér a kezembe, hogy etessem meg, mert nem volt hajlandó enni, hátha tőlem elfogadja.
Igaza volt. Itatni már csak apró kortyokban, szívószállal lehetett.
Haza akarsz jönni? El tudlak hozni, ha szeretnéd, csak sok az elintéznivaló, és beletelik pár napba.
Elmerengett, és nem válaszolt.
Azt hiszem, itt már ő is érezte, hogy az ő ideje is véges ebben a világban.
Amióta romlott az állapota, felkerestem a másik 3 felnőtt gyerekét, akik kint élnek Németországban.
Tájékoztattam őket mindenről, mert így éreztem helyesnek. Joguk van és volt tudni, mi van az édesapjukkal, hiába hogy nem beszéltek évekig vele. Az ő kapcsolatuk sem volt fényes, ők is elrontották, akárcsak én és mi.
Hétvégén arra jutottunk rövid tanácskozás után, hogy Magyarországra jönnek, hogy meglátogassák az apjukat; ők is érezték a súlyát a helyzetnek.
9 óra utazás, több száz kilométer de jönnek.

Hétfő.
Megfogta a kezem, és azt tátogta, hogy fél.
Én is félek- mondtam halkan.
Csak simogattam a vékony ujjait, és néztem őt könnybe lábadt szemekkel.

Szerda.
Beértem, ő feküdt. Nem tátogott, csak bámulta a plafont, jártak a szemei; mintha látna valamit. Néha meglepődött, és láttam ahogy visszarázza magát közénk, a valóságba.
Megfogtam a kezét.
A gyerekeid látni szeretnének, jönnek Magyarországra. Holnap este érnek Siófokra az apartmanba, eljöhetnek velem meglátogatni?- kérdeztem félve, hiszen évek óta nem tartották a kapcsolatot, 18 és 12 év sok idő.
Bólogatott.
-Tényleg? De jó! Pénteken jövünk, rendben?
Ismét bólintott, és halványan elmosolyodott.

Izgultam, és örültem.
Én sem találkoztam velük kiskorom óta, de a családom részei így nem lehet baj, nincs miért aggódnom.
Csütörtök este értesítettek, hogy megérkeztek és megbeszéltük a pénteket. Addigra én mindent elintéztem, megkaptuk a látogatási engedélyt, és fogadtak minket az orvosok. Nem akartam váratlanul beállítani, főleg nem 3 idegennel.

Péntek délelőtt, 11 óra.
Siófokra értünk anyuval, ő is találkozni szeretett volna velük, így elhozott hozzájuk, de ő dolgozni ment tovább és nem jött velünk.
Amikor az apartman előtt megálltunk, kijött a fia, és elállt a lélegzetem.
Egy magas, kopasz szemüveges férfi állt velem szembe, és mosolygott.
Emlékszem, kicsiként is szemüveget viselt, és a haját mindig felzselézte.
Nevelőapám kiköpött mása volt, fiatal kiadásban.
Felmentünk, és ott vártak a többiek.
Úgy fogadtak, mintha mindig is beszéltünk volna. Mintha mindig is együtt lógtunk volna napokig. Éreztem, hogy a családhoz tartozom.
Mindenről beszélgettünk, rengeteget kérdeztek és én válaszoltam.
Nagyon szokatlan volt az első 10 percben németül beszélni, miközben többen figyelnek rád. A remegés, az izgalom elmúlott.
Otthon vagyok, velük.
A kórházhoz tartva nevetgéltünk, meséltek a gyerekkorunkról és arról az időről, mikor én is ott voltam.
Nagyon jó volt emlékezni arra, amire én nem emlékeztem már.
Délben az osztályhoz értünk, már vártak minket.
Kettesével mehettünk be hozzá.
Először a fiával mentem, ő nagyon izgult. Próbáltam felkészíteni, hogy mire számítson, de amikor meglátta az apját, kiült az arcára a döbbenet.
-Ha nem mondod, hogy ő az, én fel se ismertem volna- súgta nekem oda.
Hallo Papa, ich bins.  Ich bin hier ( Szia Apa, én vagyok. Itt vagyok.) .- mondta németül.
Klaus először nem ismerte fel, majd meglepődött és mosolygott.
Megfogta a fia kezét, és én örültem a legjobban.
Mesélni kezdett, és arra kérte gyógyúljon meg. Nagyon megviselte, hogy ennyi év elteltével így kellett látnia az apját, de látnia kellett.
Utánunk bement a két lány, majd kis idő elteltével visszamentem az idősebbik lánnyal, míg a többiek kint vártak ránk. Beszélgettünk, hogy mi lesz most, miközben nevelőapám csak hallgatta.
Megfogta ismét a kezem, és a szemeimbe nézett.
Másmilyenek voltak. Kívül sötétebb, a pupillái körül pedig halványodni kezdett a szivárványhártyája, fehéredésig.
Mindannyian elbúcsúztak tőle, és én is.
Hétfőn jövök, pihenj sokat.- mondtam neki, megsimítottam a kezét és elköszöntem tőle.
Utoljára.

20:39.
Csengett a telefonom, ismeretlen szám hívott.
Jó estét kívánok, elnézést a zavarásért, doktor xy vagyok, Sulák Zsanettet keresem.
Tessék, én vagyok- mondtam zavartan.
A nevelőapja most este 8 órakor elaludt. Leállt a szíve. Fogadja őszinte részvétemet. - mondta.

Elsötétült minden, és én üvöltöttem.
Vége volt, elment.
Miért?

Június 19.-e van.
Ez a bejegyzés 3 hónapig íródott.

Mennyi időnk van itt a Földön?
Miért nem bocsájtunk meg időben azoknak, akik bántottak, és miért nem kérünk bocsánatot azoktól, akiket mi bántottunk?
Meddig várunk? Nem vagyunk itt örökké.
Te is, én is, mindenki egyszer tovább áll, egy másik világba; váratlanul, vagy kiszámíthatóan. 

Bűntudat. Lelkiismeretfurdalás. Megbánás.

Bármi is volt, valahogyan felnőttem. Megtanított sok mindenre, amikre most jövök rá igazán, az életem során.
Még találkozunk, Dad.