Ismerőseim közül sokan láthatták, hogy barátnőm útját végig kísérve osztottam meg az én közösségi táboromnak kislányának történetét, ahol veszítettek.
Veszítettek az élet nevű játék ellen, ami a legkegyetlenebb dologgal állt elő; elvette tőlük kincsüket, Elzát.

Igazából nem az élet a főbűnös, hanem ami összerakja.
A mozgatórugó, az emberek.

Ember.
Embernek nevezhető-e az, aki az állatokkal rongyként bánik, mit sem törődve a fájdalmaival?
Embernek nevezhető-e az, aki nem végzi el tisztességesen az elvileges tisztességes, emberi szakmáját?
Embernek nevezhető-e az, aki egy 10 forintos teamécsest, egy sosem hordott kisruhát, és egy egyszer használatos fényképezőgépet rak a gyászoló szülők elé, amin egy 'Smile' felirat virít?

Barátnőm, Dóri szavait idézve;
Hiszen mit fotóztam volna?
Azt hogy meggyötörték a gyermekem testét? Azt hogy a kórteremben nem volt semmi amivel életben tudták volna tartani? Vagy azt hogy a nővéreknek milyen jó kedvük van az után hogy egy kisbaba meghalt a kezeik között teljesen egyedül?

Két kérdés merül fel bennem, újra és újra, amikre ezernyi válasz jöhet, és jön.
Miért válassza egy embernek nevezhető lény azt a szakmát, ahol ha téved, ahol ha hibázik és hibázott, nem tud egy fikarcnyi empátiát belesűríteni a mindennapjaiba?
Miért nem tud megállni egy percre, és meggyászolni a szülőkkel együtt a fél éves lányukat?
Miért nem tud egyszer belegondolni abba, hogy hogyan érezne, ha az ő imádott gyermeke feküdne ott, foltosan, összeszúrkálva a hideg asztalon?

A második kérdés az, hogy miért nem tudják a felelősséget vállalni?
Miért, és hogyan gondolták azt, hogy mindenféle felszerelés, felkészültség és kellő odafigyelés nélkül tudnak segíteni egy ártatlan életen?
A legszörnyűbb, hogy nem csak Elza életéről szól, hanem több száz, akár ezer csecsemő, gyermek, kisiskolás, tinédzser, felnőtt és idős ember életéről.

Most jön az a rész, hogy a kormány tehet róla, az ország.
Tény és való, van benne szerepe, de nem fogok politikázni, mert itt az EMBER az, aki hibázik, aki miatt van az, ami.
Mindannyian azok vagyunk, így az orvosok és ápolók is.

Tudtommal, ha valakik (és többen) ezt az utat, pályát és életcélt válasszák ki maguknak, ami iszonyat sok teherrel, munkával, érzésekkel és váratlan fordulatokkal teli, azoknak egy fő céljuk van az életben; segíteni.
Segíteni az idős férfin, aki átesett egy szívrohamon.
Segíteni egy kiskorún aki elesett és betörte a fejét.
Segíteni egy ijedt családon, akik nem értik mi a gond a kisbabájukkal.
Segíteni életük egyik legizgalmasabb hónapjaiban, amikor valami teljesen új köszönt be az életükbe, és segíteni életük legszebb napján, ahol világra jön egy újabb csoda.
Támogatni, szeretni, óvni.
Óvni a betegségektől anyát, gyermekét.
Óvni a különböző fertőzésektől, tisztességesen alap vizsgálatokat elvégezni.
Hiszen mindannyian ott vagyunk egyszer, kiszolgáltatottan, ahol EMBEREK kezében van az életünk.

Miért nem tudunk a kórházba úgy belépni, hogy ne félnénk?

Mi jut eszetekbe, ha azt mondom sürgősségi?
Biztos vagyok abban, hogy voltatok már ott kisebb, nagyobb balesetek miatt.
Órákig csak várnak az emberek, a legtöbben idősek.
Két oldalt székek, mindenhol ülnek. Valaki a kezébe épp az infúziót kapja, a másikat betolják a fekvőbetegekhez, amíg várakoznak.
A percek óráknak tűnnek, majd rádöbbenünk; valóban órák.
EKG, vérvétel.. mire megérkezik az eredmény a legtöbben felháborodva várnak, elszörnyülködve mindig a magyar egészségügyön.
Hiába kérte meg Dóriék orvosa, hogy az ambulancián soron kívül hívják be őket, mert baj van.
Mégis ők lettek elküldve a sor végére, az ő papírjaik lettek utoljára bepötyögve, és ők voltak azok, akik még így is minden szót lenyelve kivárták a sorukat.
Akkor hogyan működik ez mégis?

Miért van az, hogy ott ahol ők külföldieknek számítanak, többet ér a gyermekük és a szülők jóléte, mint itthon?
Miért van az, hogy Németországban foglalkoztak velük, emberekhez méltóan? Ott az orvosok és ápolók olyanok, amilyeneknek mi is mindig elképzeljük őket, és ha egyszer valaki odacsöppenne, rájönne igazából milyen is ez a szakma, milyen az amikor minden élet számít, az lehet fiatal vagy idős.
Ők miért néznek mindenkit embernek?
Miért másabb kint minden, mint itthon?
Ezek után, amik történtek Dóri családjával, miért bíznának újra meg egy magyar orvosban is, amikor a legjobbak legjobbakához vitték mindig Elzát?
És ezek után, akiknek nem ismerjük történetüket, ők mit tesznek?
Hány olyan ember van még rajtuk kívül, akikkel ez megtörtént?
Akár szülésnél, vagy egy egyszerű betegségnél.

Hallottam beszámolókat, amikor Elza története bejárta a világhálót, hogy mennyire szégyenteljes az itthoni egészségügy.
Példázok:
Hogyan nem tudnak egy ikerterhességet észrevenni, és hogyan nem tudnak egy császármetszés közben a második csecsemőt nem észrevenni, majd bent hagyni az édesanyja hasában?
Hogyan tudnak félrekezelni egy sima hányásos, hasmenéses vírust olyan szinten, hogy tragédiához vezet, egy 11 évesnél?
Hogyan tudnak levezetni úgy egy szülést, ha nincs bent semmilyen felszerelés, ha a fogadott orvos síel és mindent a szülésznőre hárítanak?
Hogyan tudnak nyugodt szívvel és lélekkel egy borzalmas, tragédiával zárt nap után vihogni az üvegfalon át, a megrémült, kétségbeesett szülőket nézni a halott gyermekük felett?
Itt nem csak a kormány, a felszereltség tehet róla.
Hanem mi, emberek is.
Ember lennél, ha együttéreznél.
Ember lennél, ha segítséget nyújtanál.
Ember lennél, ha bűntudatot éreznél, mikor valamit elrontottál és súlyos kimenetelben végződik.

Ember lennél, ha emberként bánnál az emberekkel, ahogyan ezt megérdemelnék.

 Szia Tündér! Találkozunk! Legyen könnyű az álmod.

-Zs