2013 július 11-e van. 5 évet repülnek ma vissza a gondolataim..
5 év.  1825 nap. Kevésnek tűnik napokba véve, és kevésnek hogy valaha is elmúljon az a fájdalom, ami akkor örökre belém vésődött. Este 10 óra után hívott Apa, hogy vége.
Elment Edó.- szólt bele a telefonba, amikor izgatottan vártam, hogy hívjon, hisz baj volt, kórházba kerültél.
Halk zokogásba kezdett Apa, én pedig felüvöltöttem, és sírtam. Leraktam a telefont. Összetörtem.
-Anya, elment. Anya, segíts. Anya, nem akarom.- szóltam anyuhoz kétségbeesetten, mire ő is elsírta magát.

Nyár. Meleg. Agárd. Család.
Ott aludtunk abban a csodálatos házban. Ha becsukom a szemeim, végig megyek a kocsibejárón, mellettem az élénk zöld fű, a rózsák, a hintaágy. Követem a kikövezett utat, ami felvezet a kerek teraszra. A muskátlik és különböző virágok sorakoznak előttem, felfüggesztve, és ládákban. Mindegyik tündökölt, hisz egy csodálatos kéz gondoskodott róluk. A teraszon fából készült asztal, székekkel. Odafért az egész család, mikor ott ebédeltünk Nálad. A teraszról befele egy üvegajtón át vezetett az utam az akkori nappaliba, egyik felén világos bőrkanapé, a másik felén a TV a falon, polcok, szőnyeg. Feljebb lépek, pár fok lépcső választ el a konyharésztől, de van egy másik út; lefelé vezettek a lépcsők, balra kanyarodva, meredeken le. Ahogyan leértem, hatalmas szoba, bárpult, horgászcuccok, még egy kisebb szoba is volt, hogy lehessen aludni. Amikor felmentem, és azon a pár lépcsőfokon is a nappaliban,jobbra a konyharész tündökölt rám, balra az étkező. Kettő között volt egy ajtó, emögött előtér, bejárati ajtó. Jobbra van egy kisebb fürdő és wc. Ahogyan visszatérek az étkezőhöz, felvezet egy lépcső. Fent ismét szobák, fürdőszoba. Hatalmas ház, kislányként is, és felnőttként is. Az otthon szeretete áradt belőle, és ölelt át, Veled.

Mindig mosollyal fogadtál, és köszöntél el. Szerettem hozzád hazatérni, hisz mindig feltöltődtem, akármilyen rossz napok is voltak mögöttem. Emlékszem a családi összejövetelekre, emlékszem amikor együtt főztünk. Sosem szerettem, mivel otthon mindig kritizáltak miatta, de Veled más volt. Fasírtot készítettünk, kukoricás rizzsel és húslevessel. Megmutattad, milyen a jó fasírt, megmutattad milyen jó az, ha együtt főzünk.
Emlékszem, mindig Kicsimnek szólítottál. Bárcsak többet hallhattam volna.
Emlékszem, amikor utoljára köszöntem el Tőled. Azt ígértem, nemsokára jövök nyaralni, megöleltél és mosolyoddal nyugtáztad, intettél, puszit küldtél.
Emlékszem, amikor a Balaton partján sétáltunk, és most Rólad zúgnak a hullámjai.
Minden szépet megcsodáltunk a természetben, fotókat készítettünk, amiket később kinyomtatva megkaptam. Mindig azt mondtad, hogy milyen szép az élet. Mindig pozitívan álltál az akadályok elé, így lettél az, aki. Egy csodálatos Édesanya, Testvér, Nagymama, Nagynéni, minden, amit nekünk jelentettél.
Mostmár a bal alkaromon vagy belevésve tintával a bőröm alá, az írásod a papírfecnin amit közel 6 éve örzök magamnál sértetlenül, a fényképek Rólad az albumomban, a szívemben pedig a Lelked van. Amikor megkérdezik, hogy miért vagyok mindig ennyire pozitív, mindig csak Te jutsz eszembe, hogy Tőled tanultam, Tőled lettem az. Nélküled sosem váltam volna azzá, aki vagyok. Örökre az életem része leszel.
Nem tudok nem sírni, nem tudok túl lépni ezen. Megtanultam élni ezzel az űrrel, amit itt hagytál.
Nem mentél el. Csak átsétáltál a szomszédos láthatatlan szobába.
Oda, ahol a Nap és a Hold egyszerre ragyog az égen.
Oda, ahol látod az összes Csillagot, az égi fényeket.
Oda, ahol minden színesebb.
Oda ahol ott vannak a szeretteid, kiktől egykor búcsúznod kellett.
Oda, ahol nem fáj már semmi sem.
Találkozunk. Szeretlek.