November huszadika van, 13 napja voltam először a pszichiátrián.
Külön álló épület, emberekkel teli folyosó.
Fehér, bomlásnak indult falak, fehér műanyag székek, fehér járólap.
Ajtók sorakoztak egymás mellett, mindegyiken más-más orvos neve állt.

Mindenhol ültek emberek, és vártak. Fiatalok, középkorúak és öregek. Mindig azt hittem, hogy erre a helyre az őrülteket küldik kényszerzubbonyokba öltöztetve, bedobva a gumiszobába. Tévedtem.
Jól öltözött, öltönyös férfitól elkezdve a legszakadtabb ruhákban járó öregekig minden volt.
Kivülről nem látszódott egyiken sem, milyen és mekkora fájdalmai vannak.
Amikor először mentem végig azon a folyosón, remegtem a félelemtől. Nem tudtam, mi fog történni, milyen az orvosom, mit mond majd az állapotomról. Beadtam a beutalóm, és vártam másik 10 emberrel. Kijött az asszisztens, egy kedves arcú, ducibb, festett ősz hajú nő. Mosolygott, majd adott egy papírt.
-Kérem töltse ki őszintén, és majd jövök érte. Ez alapján egy kicsit többet tudhatunk meg Önről.
Kezembe vettem a lapot. Egy teszt volt. A Beck skálán mért depressziós teszt. Remek, gondoltam magamban, ismerem ezt a szart.
Első kérdés, második, harmadik. Volt vagy 20-25, a végén pedig pontszámokkal és értékeléssel. Szomorúság, önutálat, önsanyargatás, hibáztatás, öngyilkossági szándék.
-Mivel ölné meg magát, és hogyan? - lefagytam.
Erre komolyan választ várnak? Van itt egyáltalán jó válasz? Mi van, ha bezáratnak?

-Zs