Balhé volt.

Külön utakra léptek, mert az örökké náluk már nem örökké.
Sosem tudom meg, hogy ez vajon szerelem volt-e, úgy igazán, hiszen ha valakit szeretünk, nem bántjuk.
Sem lelkileg, sem fizikailag. Mindketten hibásak, hisz egy hibához mindig, mindig két ember kell.
Valahol elrontották, nem tudom mikor.
Sok kérdőjel merül fel bennem, még úgy is, hogy én a 17 év alatt jelen voltam.
Fizikailag biztosan.

Egy idő után az ember észreveszi, hogy a családi életben már nem vesz részt.
Először csak a gondolatai repülnek el messze, egy olyan helyre ahol talán a kutya se jár. Utána már egyre jobban kihúzza magát a családi programok alól, mint például nyaralás, vagy ilyesmi. Ők elfogadják, így válik ez a dolog ketté. A kötelező családi ebédnél jelen kell lenned, a karácsonyi vacsoránál amikor együtt kártyáztok és várjátok a nem létező Jézuskát, a szülinapi zsúrokat megünneplitek, de ott már nem tűnik fel az egyik családtag.
Háttérbe húzódik, elvonul, nem törődik a bulival, és az a valaki nem Te vagy, hisz a testvéreid mindennél fontosabbak. Egyre többször iszik meg egy doboz sört, egy kupica pálinkát, aztán az egyből öt lesz, a kupicából üveg, és kettő üveg alatt meg sem áll. Mindennapjai úgy telnek, hogy felébred, és az első gondolata nem a felesége, nem a gyermekei, nem a napsütés, a sok apró öröm egy-egy napban, hanem az alkohol.
Részeg éjjeli veszekedések, kiabálások.
Hallod a csukott ajtódon át, a lépcsőházban zengő, egyre hangosabbá és erőszakosabbá váló szavakat. Összeszorítod a fogaid, halkan kimerészkedsz a korláthoz, és hallgatózol.
Anya sír, nevelőapa ordít. Aztán fordítva.
Minden éjjel ugyanezekre a hangokra alszol el, miközben imádkozol, hogy ne történjen ordibálásnál nagyobb baj. Másnap reggel pedig a nyugalomra ébredsz, legalábbis a csendre biztosan.
Mindig lehetett érezni a feszültséget otthon.
Évek óta visszafojtott lélegzettel éltem otthon, már ha ezt otthonnak lehet nevezni.
Rabságnak éreztem, érzelmeim börtönének.
Akkor volt jó otthon lenni, amikor anyáék elmentek vásárolni órákra, vagy máshová, ahova sosem mentem el velük.
Akkor kaptam levegőt, és voltam boldog. A magányban, a darabnyi otthonban.
Vígan hallgathattam hangosan a zenét, pakolászhattam, sírhattam, táncolhattam.
Kimerészkedtem az emeleten lévő szobámból a földszintre, körbejártam a házat, üldögéltem a konyhában és élveztem, hogy ott lehetek.
Furcsán hangzanak ezek a mondatok most, de mesélek a hátteréről.
Amikor nevelőapám otthon volt, akkor akárhányszor tartózkodtam én is lent, a többi családtagjaimmal, mindig hozzám vágta, hogy takarodjak fel a szobámba.
Nincs köztünk a helyed. Utálunk. Dagadt tehén vagy. Egy senki vagy és leszel. Semmid és senkid nem lesz, soha az életben. - szólt mindig.
Az ember persze megunja, és eltávolodik ezektől a közös percektől egy idő után, csak hogy ne bántsák.

A napjaim úgy teltek el, és amikor iskola volt, és hazaértem csak akkor ettem az ebédlőben, amikor nevelőm a nappaliban csukott ajtónál aludt. Ha nem, mindig felvittem az ebédem a szobámba, és átlagosan a vacsorám is. Nem mozdultam ki sosem, a fürdőszobám szerencsére az emeleten volt, ami csak az én területem volt.
Így gondok nélkül éldegéltem fent.
Szerencsére pár alkalomadtán elmentem otthonról, találkozni a barátaimmal vagy éppen hozzájuk, ha túl hideg volt kint. Hozzám sosem jöhetett senki, ezért sosem hívtam el senkit. Rettentően szorongtam attól, hogy megtudják azt az elrejtett életem, ami naponta úgy kínoz, hogy majd belepusztulok.

Zárkózott személy voltam, de ahogyan cseperedtem fel, úgy mertem jobban elmerészkedni otthonról, bulikból bulikba, barátoknál való éjszakázásokba. Szabadságot jelentett nekem az a pár óra külön lét, lehettem bárhol. Voltak napok, amikor nem tudtam elmenni, különböző okok miatt; vagy nem ért rá senki, vagy mindenki máshol van. Azokon a napokon egyedül merészkedtem ki először csak a parkba, vagy egy lakatlan házba, ahova mindig kijártunk a srácokkal. Utána pedig már a csillagokat is annak a lakatlan háznak a tetőjéről számolgattam, egyedül, és élveztem. A rettenetes magányt felváltotta néha a nyugalom, és az, hogy bárcsak megállna az idő.

Onnan a tetőről beláttam a mi házunkat is.
Az ebédlőnk ablaka hatalmas, kívülről nappal nem látni be, csak este, amikor ég a villany.
Láttam nevelőmet, anyát, és a két húgomat. Kártyáztak, nevettek, bolondoztak.
Én pedig ott ültem, teljesen egyedül, és nem értettem sosem.
Miért nem tartozom oda? Miért vagyok az, aki ki van rekesztve? Miért nem hiányzom?

A kilátás, a kép közepén van az otthonom